„A jó emberek, a jó ügyek bemutatása vonz”

Kissé megkésve érkezik, elhúzódott az értekezlet, szabadkozik mosolyogva. Nem is a szájával, hanem a szemével mosolyog először, és ez a mosoly tökéletes természetességgel árad belőle, mint ahogy a könnyek is – beszélgetésünk alatt könnyedén vált nevetésről sírásra, vagy fordítva, attól függ, éppen miről beszélgetünk. Rendkívül érzékeny, szerény és alázatos, a riportot is csak hosszas kérésre vállalta. Ugyanakkor határozott, kíváncsi és nyitott, aki őrült munkatempót diktál. Megtisztelő volt számomra, hogy egy kávé mellett múltról, szakmáról és az anyaságról faggathattam, a TV Eger egykori munkatársát, a Kossuth Rádió Heves megyei tudósítóját, a Gárdonyi Géza Színház sajtóreferensét: Pilisy Csenge újságírót.

untitled-0149

fotók: Vozáry Róbert

– Az interneten keresgélve nagyon sok anyagodat ismerhetjük meg, rólad viszont kevés információt találni…

– Nem véletlenül. Szívesen maradok inkább a háttérben.

– Egy mondat viszont több helyen is olvasható: az újságírás iránti szeretetedet édesapádtól örökölted. Milyen szülői háttér indított el a pályán?

– Ötévesen elváltak a szüleim. Édesapámnál maradtam, talán ezért is nagyon szoros a kötelék köztünk. Különleges családban nőttem fel: apa újságíró és fotóriporter, fél évszázadon át kitartott első munkahelye mellett. Egerben nagyon sokat ismerik őt, mint ahogyan nevelőanyukámat is, aki a Harlekin Bábszínházat alapította és vezette sokáig. Sajnos tavaly itthagyott bennünket… Sok időt töltöttem a bábszínházban, szerettem a próbák hangulatát és a színház már gyerekkoromban erősen hatott rám. Nyolc évig báboztam, és el sem tudtam volna képzelni, hogy felnőttként mással foglalkozzak majd.

– De az újságírás nyert…

– Minden a Szilágyiban kezdődött… Elsős koromban elkezdtem írni a Szeget szeggel című iskolaújságba. Már akkor belekóstoltam abba, hogy mekkora ereje van az írott szónak. Tizenöt évesen írtam arról, hogy ha már valaki dohányzik, akkor jelöljenek ki neki egy helyet, amivel a nemdohányzókat sem zavarja. Másodikban a főszerkesztője lettem a lapnak, majd beindítottuk az iskolarádiót is. Nagyon izgalmasan teltek ezek az évek. Hála Finta István igazgatónak, aki nem törte le a szárnyainkat… Második után egy hétre az akkori Rádió Eger szerkesztőségébe mentem nyári munkára. Persze kávét főzni, no meg híreket írni. Ott olyan emberekkel ismerkedtem meg, mint Nagy Attila, Budai Feri, Ládi László. Doros Judit egyszer kivitt magával „terepre”, éreztem, hogy az újságírás mekkora felelősség. Majd Nagy Attila hívott a városi televízióhoz, így a suli mellett a tévézésbe is belekóstolhattam. Érettségiztem, amikor Attila megalapította az első hazai kereskedelmi tévéjét, a TV 7-et, és oda is elhívott dolgozni. Schubert Éva volt az első, akivel riportot készítettem; ma is emlékszem, mennyire izgultam… Hálás vagyok, hogy annyit gyakoroltak velem a stúdióban, kamera előtt, mit hogyan csináljak. Talán erre ma már nincs is idő. Aztán elvégeztem a kommunikáció szakot a főiskolán, majd a szegedi bölcsészkaron szereztem egyetemi végzettséget. Közben például jelnyelvet is tanultam, mert úgy gondoltam, ha egy siket emberrel találkozok, jobban megértjük egymást, ha így közelítek hozzá.

– Könnyen megbarátkoztál a kamerával?

– Nem, nagyon nehezen… Én alapvetően zárkózott ember vagyok, és nagyon sokat kellett dolgoznom azon, hogy ezt a zárkózottságomat legyűrjem. Talán tudat alatt ezért is választottam ezt a pályát… Sokat tanultam Jónás Zolitól, aki a városi tévét alapította. Többek között azt, hogyan segítsem kérdéseimmel a riportalanyt. Édesapám is végigkíséri a pályám tanácsaival: Sokáig nem tudtam magam elfogadni a képernyőn, de megtanultam, hogy nem én vagyok a fontos, hanem a téma és a riportalany. Csak az számít, mit akarok a műsorral mondani. Évekig vezettem a Metszet és az Egri arcok című műsorokat, melyekből rendkívül érdekes embereket ismerhettem meg. Majdnem tizenöt éven át, 1998-tól dolgoztam a TV Egernél, egész a kisfiam megszületéséig.

– Nem hiányzik a kamera?

– Eleinte hiányzott. Nagyon. És a mai napig megmaradt, hogy képben gondolkodom… A rádióban viszont nagyon izgalmas, hogy egyedül kell csinálnom mindent, magamra vagyok utalva.

– Mikor kezdtél el rádiózni?

untitled-0104– Dolgoztunk az MTVA miskolci regionális stúdiójának, ahonnan valamikor 2005 körül megkerestek: nem tudnék-e átjárni riportokat készíteni. Ott ragadtam… eleinte hetente jártam át dolgozni, élőben híradót vezettem, magazinokat. Nagyon jó kollégákkal, profi csapattal dolgoztam együtt. 2011-ben aztán megszűntek a vidéki stúdiók. Hubai Gruber Miklós, a Magyar Rádió akkori Heves megyei tudósítója nyugdíjba ment, és ekkor felajánlották, nem lennék-e az utódja. Ez új terület volt számomra, de nagyon hízelgett, hogy egy megyét az én szememmel mutathatok be. Sok munkám lett, rengeteget dolgozom ma is, már három éve saját műsort is szerkesztek, és élőben vezetek műsort szombaton és vasárnap. Azt vallom, hogy egy újságírónak nyitottnak, kíváncsinak kell lennie, és mindent érdekessé kell tenni a hallgatók számára. Ez örök tanulást jelent, becsületesen fel kell készülni a riportokra, tájékozottnak kell lenni. Egyébként nagyon izgulós típus vagyok, még a mai napig is. Nagyon figyelnek ott rám a kollégák, nagyon sokat segítenek és ez biztonságot ad.

– Az igazságkeresés vonzott erre a pályára?

– Nem, inkább a jó emberek, a jó ügyek bemutatása.

– A Jelenlét című, romákkal foglalkozó műsorod mennyire visel meg?

– Ez a műsor arra hivatott, hogy jó példákat mutasson be. Olyan embereket ismerhetnek meg a hallgatók, akik lehet, hogy romatelepről indultak, de le tudták küzdeni a nélkülözést, az előítéleteket, és sokra vitték. Nemrég voltam pl. Tiszaburán, ahol egy vállalkozó a saját tanyáján alakította ki a település helytörténeti múzeumát. De sajnos azzal a tarnabodi családdal is találkoztam, akik elvesztették a gyereküket. Azt a riportot végigsírtuk.

– Ezt az érzékenységet kitől örökölted?

– Szerintem apukámtól, akinek hihetetlen receptorai vannak. De a látszat ellenére megerősítettek az évek, hiszen nem sírhatunk együtt mindenkivel, de megviselnek a nehezebb, fájdalmasabb témák. Ugyanakkor nyitott vagyok, szeretek odafigyelni másokra. Igen, apukám ilyen… Ő végigjárta a ranglétrát a szakmában, volt tördelőszerkesztő, fotóriporter, a mai napig nem tud úgy végigmenni a piacon, hogy ne szólítsák meg, vagy ő ne érdeklődjön…

– A színház mikor szippantott be? Leszámítva a gyerekkorodat és a pályaválasztási terveidet…

– Csizmadia Tibor keresett meg 2001-ben, lennék-e a színház sajtóreferense. Szokták mondani, hogy aki egy évet kibír a színházban, az utána nem szabadul onnan… Én is így jártam. Az a csapatjáték, ami egy-egy előadást létrehoz, az elmondhatatlanul izgalmas. Szeretem ezt a nyitott, de mégis zárt, érzékeny világot.

– Mennyire stresszes ez a munka?

– Eléggé. (nevet)

– Két direktor alatt dolgoztál eddig. Mit adott a Csizmadia-időszak, és mit a jelenlegi, a Blaskó Balázs által vezetett periódus?

– Tibor igazgatása alatt nagyon nyitott volt a színház, nemzetközi szinten is megvolt az érdeklődés a színház felé. Azt éreztük, hogy egy kisvárosi színház is ott lehet a hazai, vagy akár a nemzetközi porondon. Akikkel akkor megismerkedtem, akár művészekkel, akár sajtósokkal, azokkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Balázs viszont a személyes kapcsolatokra fókuszál, ő alapítója volt a színháznak, és nagyon fontosnak tartja az egykori kollégákkal a kapcsolatot és az egriséget, és azt, hogy az egrieknek játszanak.

– Meddig lehet bírni ezt a két munkát?

– Nem tudom… A rádióban is mondják, hogy nagy tempót diktálok. Sok anyagom megy le, a többiekhez képest is nagy a munkabírásom, de ez engem doppingol. Ha otthon kellene lennem tartósan, biztos lelki beteg lennék. Engem a munka éltet. Sokan megállítanak, hogy milyen jó, mennyit hallanak Egerről, de én ezt megfordítanám: Eger és a megye van annyira izgalmas, hogy érdemes legyen foglalkozni vele és beszámolni az itteni eseményekről.

– Nem vágyódtál el soha?

– Nem. Lett volna rá lehetőségem, mehettem volna Budapestre is, de nem tettem. Engem minden ideköt.

– Ha nem akarsz, ne válaszolj… Mi az oka annak, hogy viszonylag későn szültél? Ez az őrült munkatempó?

– Nem. Szerencsém van, mert mi családban gondolkodtunk, így nem én, hanem a család vállalt gyereket. Rengeteget segítenek a nagyszülők és a férjem is. Ami időt pedig a gyerekemmel töltök, azt megpróbálom minőségileg kitölteni, csak rá figyelni. Marci inkább azért jött későn, mert én későn érő típus vagyok, és talán sokáig nem hittem el, hogy jó szülő lehetek…

– Amit otthonról hoztál, azokból az értékekből mit szeretnél átadni Marcinak?

– Ez nagyon nehéz kérdés… Az ember ezeket az értékeket olyan természetesnek veszi. Szülőként érzem azt, hogy egyrészt Marci sok mindenre tanít, másrészt szülőként szembesülök azzal, hogy valójában én mit kaptam az én szüleimtől. A legfontosabb talán az lenne, hogy találja meg önmagát, ebben szeretném segíteni, engem is ebben segítettek. Az Egerhez való kötődését is erősíteni fogom, valamint azt, hogy figyeljen az emberi kapcsolatokra, és legyen meg ez az erős munkaszeretete, ami a szüleimben és bennem is megvan. Engem nagyon szerettek a szüleim, én nagyon hiszek az ölelésben, a szeretetben. Én is imádom a fiamat, és megpróbálom őt okosan szeretni.

– Melyik az a tulajdonságod, amit a legjobban szeretsz magadban?

untitled-0193– (gondolkodik) Húúú… hát én mindig elégedetlen vagyok magammal… de talán azt szeretem, hogy tudok figyelni az emberekre. Érzem az apró rezdülésekből, hogy mivel tudom segíteni a másikat, lelkileg rájuk tudok hangolódni.

– És mi az, amit kevésbé szeretsz?

– Nem tudom kezelni az időt, nem igazán osztom be jól az időmet.

– Több díjat is kaptál az elmúlt években, többek között a Heves megyei sajtódíjat, az év turisztikai szerkesztő-riportere díjat, de kétszer jelöltek már Eger csillagának is. Ezek az elismerések hogyan érintenek?

– Mindig meglepnek, de nagyon jólesik. Viszont nagyon fontos a hallgatói visszajelzés is, az, hogy sokan megállítanak az utcán.

– Érdekel a politika?

– Próbálom távol tartani magam tőle. Én még hiszek abban, hogy egy újságírónak nem kellene bizonyos kérdésekben állást foglalnia, inkább kívülállóként, objektíven tudósítson az eseményekről. Van véleményem, de azt otthon mondom el.

– Hiszel a sajtószabadságban?

– Túl idealistának tűnök? Tudom, hogy a világ már nem arra felé megy, de azért lettem újságíró, mert hiszek benne.

– Ha fiatal kezdőket segítenél, mi az legfontosabb dolog, amit a szakmáról mindenképp átadnál nekik?

– Volt már rá példa, tanítottam is. Fontosnak tartom a fiatalok segítését, ez számomra is nagyon hasznos volt a pályám elején, ma is hálás vagyok érte. A legfontosabbnak azt tartom, hogy alázattal közelítsen egy-egy téma, vagy az ember felé, és mindig a riportalany legyen a fontos, ne ő.

– A munkádban, illetve magánemberként mire vágysz még a leginkább?

– Karrierben már semmire, végzem a munkámat, azt csinálhatok, amit szeretek. Magánemberként két vágyam van: egyrészt, hogy jó anyuka legyek, másrészt… egy kislányt… azt még nagyon szeretnék…