„Nem szabad bezárkózni a problémával!”

Beszélgetés Nagy Annamáriával

Loholok fel az emeletre, bár épp időben vagyok talán. Még meg sem érkeztem, már hallom a nevem visszhangozni a lépcsőházban. Egy vidám kis hang tulajdonosa szalad előre az ajtóba és köszönt nagy öleléssel. A 9 éves Dávid az. Hatalmába kerít túláradó jókedve, rögtön otthon érzem magam, már a bejárati ajtóban. Látókat meghazudtoló virgoncsággal cikázik körülöttem. Édesanyja, Annamária beljebb tessékel, hellyel, no meg egy kis hűsítővel kínál, és már érzem is: egy remek beszélgetésnek nézünk elébe!

Vozáry Róbert

Vozáry Róbert

– Úgy tűnik, Dávid semmiben nem szenved hiányt, vidám, jó humorérzékkel megáldott kisfiú. Azonban hosszú és kitartó munka gyümölcse lehet ez az állapot.

– Ahogy mondod. Koraszülöttként érkezett meg hozzánk Dávid kilenc évvel ezelőtt. Nagyon vártuk őt, az első időszakban azonban sokat voltunk kórházban. Egészségesen jöttünk haza, de hamar kiderült az is, hogy valami gond van a szemével. Nem sokkal ez után meg kellett Dávidot műteni, mindössze a bal szemén maradt tíz százalékkos maradványlátása. Ez annyit tesz, hogy a fényeket szerencsére érzékeli és körvonalakat is lát szemmagasságban.

– Emiatt nem félted őt nagyon? Adott esetben túlságosan?

– Őt nem kell félteni! Dávid nem az a gyerek, aki bármitől is félne (mosolyog…). Jön-megy a világban, ismerkedik, csacsog, mosolyog. Persze mindenkit váratlanul érne a hír, hogy nem fog látni a gyermeke. Emlékszem, amikor megtudtam, hogy ez a helyzet, hirtelen összecsuklottam a sokktól, de pár másodperc múlva felálltam és azt kérdeztem: „Hogyan tovább?” Mert csak így lehet és érdemes megélni ezt. Budapestre kezdtünk el járni Dáviddal, hetente egyszer látásfejlesztésre, jártunk Dévény-tornára Egerben és összeraktuk a kis manót! (mosolyog újra). Rengeteget olvastam a témában és talán még többet segítettek azok a szakemberek, akikkel rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, hogy felkészült legyek minden helyzetbeben!

– Hogyan tudtad a kezdeti pánikot követően mégis egyenesbe hozni önmagad és Dávidot is?

– Dávid bölcsibe és óvodába is járt, olyankor csíptem le magamnak egy kis időt. Nem sokat, de ilyenkor ki tudtam szellőztetni a fejem és volt, hogy ezekben a szabad órákban jutott eszembe sok ötlet, tennivaló. Tudod, ilyenkor jó, ha az ember több lépéssel előre jár. Szabadult fel egy kis időm is, aztán elkezdtem újra dolgozni. Egy idő után azt vettem észre, hogy bár Dávid jól érzi magát itthon, integrált csoportban is, nem fejlődött úgy, ahogyan én azt szerettem volna. Négy-öt éves lehetett, amikor elgondolkoztunk rajta: hogyan tovább? Nem volt mit tenni, kezdtük kinőni Egert és a fővárosban kellett gondolkoznunk. Nem volt viszont egyszerű, hiszen dolgoznom kellett, ugyanakkor persze Dávid mellett is ott akartam lenni. Megkérdeztem magamtól, mit csináljak? Azt terveztem, hogy Budapesten kiveszek egy albérletet, eleinte munka nélkül még, de keresek majd, és ha sikerül, munkába állok. Ekkor jött az én édesanyám, akinek rengeteget és még annál is többet köszönhetek! Anyukám felajánlotta ugyanis, hogy hétközben ott lesz Dávid mellett Budapesten, én pedig tudok dolgozni továbbra is. Úgyhogy Dávid már ott kezdte az iskolát, a nagyi segítségével. Egy hatalmas, kifejezetten vakok oktatására specializálódott helyre járhat így a fiam és biztos lehetek abban, hogy tapasztalt, jó kezekben van, biztosított a fejlődése. Szerencsére mára elértem, amit szerettem volna: kötetlen a munkám és a munkaidőm is, így leváltottam édesanyámat, én is ott tudok lenni Dávid mellett.

– Most mégis itthon, Egerben beszélgetünk. Kétlakiak lettetek?

– Igen, hát Eger a szívünk csücske! Nekem is, de – ami a legfontosabb – Dávidnak is elengedhetetlen, hogy legyen hova hazajönni! Hogy meglegyen az otthon által kínált nyugalma. A hosszú – vagy nem is annyira hosszú – távú célunk mégiscsak az, hogy körülbelül ötödik osztályos korától Dávidot vissza tudjuk hozni Egerbe, hogy integrálódhasson. Mert belegondolva… mégiscsak fejlődik a világ. Vannak már hangoskönyvek, na meg ő is tud írni, olvasni, számolni… Nem szeretném, ha burokban élne. Én is próbálom életrevalónak nevelni, hogy meg tudjon birkózni az élet dolgaival.

– Vannak még a mindennapokban olyan helyzetek, amikor mindenképpen szükséges, hogy mellette legyél?

– Hogyne! A hirtelen zajokra például még sokszor érzékenyen reagál. De egyébként egyre több dologban mutatkozik meg, hogy tehetséges; kikapcsolja például a dobolás (ezt többször halljuk a beszélgetés során is egyébként) és úszni is nagyon szeret. Legutóbb szépen szerepelt versenyen is, azt mondják, van érzéke hozzá, talán ha még többet foglalkozna ezzel a sporttal, még az olimpiára is kijuthatna! (büszkén néz Dávidra)

– Ha mondjuk tíz vagy akár húsz évvel előrerepíthetnélek, mivel lennél elégedett az életben?

– Hmm… mindenképpen szeretném elérni azt, hogy Dávid integrált iskolába járjon! Emellett jó volna, ha sportban vagy zenében is szépen fejlődne, eredményes tudna lenni. No, meg, ha tényleg tovább tekintünk, szeretném, ha főiskolára járna! Hiszek abban, hogy Dávid még sokra fogja vinni! A lehetőségek adottak, már csak rajtunk múlik, hogyan tudjuk azokat kihasználni!

– Remek látni, hogy ilyen pozitívan állsz ahhoz, amit a sors kínált! De mit tudnál javasolni a hasonló cipőben járóknak?

– Feladni sosem szabad! Fontos tudni, hogy soha senki nem fog odajönni és azt mondani: „gyere, segítünk!” Ha felmerül egy probléma, az ember maga jár utána, maga keres rá megoldást. Sokszor előre kell gondolkodni. Nem szabad bezárkózni a problémával! Keresni kell szerintem más, hasonló helyzetben lévő szülők társaságát, mert egy „normál” gyermeket nevelő szülő valószínűleg ezt soha nem fogja átérezni. Személy szerint azt gondolom, hogy rengeteg dolog új értelmet nyert az életemben, mióta megszületett Dávid. Amit korábban hatalmas problémának éltem meg, arra ma már csak legyintek. Az egészség és a család a fontos!